A július eleji hõségben két busszal érkeztek Erdélybõl a szentesi kempingbe, felnõttek, gyerekek. Közel a strand, zárt terület, kényelmes kõ- és faházak. Nincs ebben semmi különös, de mégis!

Õk a Nagybányai Esperagó Egyesülethez tartoznak. A civil kezdeményezés fõ feladata a sérült fiatalok fejlesztése, segítése. Még a nagyobb gyerekek, de a fiatal felnõttek is szülõkkel jöttek. Mozgásukban, és többen értelmi fejlõdésükben is akadályozottak, ezért kellett a két busz, hiszen a tolókocsiknak nagy hely szükséges. A legfiatalabb táborozó 2 éves, a legidõsebb, akit szintén elkísért az édesanyja, másodéves egyetemista. De egy céllal érkeztek, megtapasztalni a lovas terápia csodálatos hatását, élvezni a termálvíz gyógyerejét és egyszerûen jól érezni magukat. Természetesen szétnéztek a városban is.
A leggyakoribb program Jáger János lovardájának látogatása volt, mert mindenki tudta, várja õt Kajás – a páratlan ügyességû – gyermekszeretõ ló.  Eleinte a kicsik, legyõzve félelmüket, vették át a ló mozgásának impulzusait, aminek következtében lazultak az izmok, és egyre mosolygósabbak lettek a gyerek arcocskák. Lovaglás közben meg is simogatták Kajást, a lónak  – láthatóan – jól esett az elismerés.

A nagyobbak igyekeztek egyenes háttal megülni a lovat, megtartva egyensúlyukat, még akkor is, ha Kajás elzavarta az arra szálló legyeket. A ló tudta, ezt most megteheti, mert biztosan ülnek a hátán.
Az idõsebbeknek kicsit nehezebb volt a felülés. De Dani „bácsi” ölbe kapta õket is, mint egy tollpihét, és felrakta a türelmesen várakozó Kajás hátára. Lassan, nagyon óvatosan indult el velük a ló, és nem csak a nagyobb súly miatt. Ezek a terápiás lovak már a rajtuk ülõ elhelyezkedésébõl tudják, kire mennyire kell vigyázni. A mi lovunk jól érezte a komoly diagnózisokat. A terápiában résztvevõk megtapasztalhattak egy csodát.  Ahogy az egyik nagylány mondta, a lovaglás végén már nem is éreztem olyan görcsösnek az izmaimat. A legnagyobb fiú, aki nagyon keveset beszél, és a lovon csak feküdni tudott – boldogan ismételte, jó, jó. A kicsik pedig egyre bátrabban integettek anyának, aki a karám mellett gyönyörködött, gyakran az örömtõl könnyes szemekkel.

Egy hetes volt ez a tábor, mint általában a táborok. Volt itt is bográcsos fõzés, sütöttek halat, élvezték a késõ esti tücsökciripelést, s ha úgy adta kedvük, táncra is perdültek. De ez a tábor mégis más volt! Késmárkiné Irénke néni lovas terapeuta és Jáger János lovarda tulajdonos megadta nekik a lehetõséget, hogy gyó-gyuljanak Kajás hátán. Emberségük és segítõ készségük határtalan, csak úgy, mint a csoportot kísérõ felnõtteké.
Egy feledhetetlen hetet töltöttünk együtt, örültünk a legkisebb teljesítménynek is. Mi felnõttek élvezhettük a gyerekek örömét, önfeledt boldogságukat.
Ezt a mondást is most tanultam Jutkától, az egyik táborozótól:
„Hegy a heggyel nem találkozik, de ember az emberrel igen” Egy ilyen találkozás segített bennünket, hogy megéljünk egy különleges csodát, és higgyük, vannak még ilyenek, és nemcsak a mesében!           
Füredi Zsuzsa

Kapcsolódó írás: www.varosivisszhang.hu/2007/07/11/jo-uton-lohaton/

Ez a bejegyzés 2007 07 30 08:04-kor készült és a következő kategóriákban található: Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.