Az élet (is) küzdősport
Bíró Jenõ szentesi festõmûvész köztiszteletnek örvendõ lakója városunknak. Munkássága révén Szentes nevét az ország határain túl is ismertté tette. Azt hiszem, kevesen tudják róla, hogy sport múlttal rendelkezik, s különbözõ hobbijai közül a gyûjtõszenvedélye csúcsosodik ki. Sokoldalúságáról beszélgettünk.
– A sportmúltad ökölvívással kezdõdött, s attól indulva jutottál el a festõállványig. Mikor kezdtél el bokszolni, és milyen szintig jutottál?
– Nyolcadik elemista koromban Hódmezõvásárhelyen a Dózsában kezdtem a bokszot. Késõbb átvett bennünket a Vasas (Hódmezõvásárhely Mérleg csapata). Negyvenen voltunk “versenyképesek”. Edzõnk Vásárhelyi Géza – nem rég hunyt el – igen erõs csapatot kovácsolt belõlünk. Abban az idõben Szentesen is jól ment a bunyó. A legrégebbit említve, a világhírû profi bokszoló Konkoly Gáborral alapítottunk egy csapatot. Pályafutásom vége felé Szentesen, a Vörös Meteorban is bunyóztam. Amikor az megszûnt, jött a Szentesi Honvéd, s azzal “végig söpörtük” a környéket. Abban az idõben egy megye bajnoki cím megszerzéséhez legalább húsz ellenfelet kellett legyõzni, mert nagyon sokan bokszoltunk.
Tizenöt évig ûztem versenyszerûen ezt a sportot. Nyertem megye bajnokságot, dél-magyar bajnokságon ezüst érmes lettem. 58 kg-os súlycsoportban versenyeztem, innen elvergõdtem a 115 kg-ig, de ez már nem versenysúly volt.
– Az ökölvívás után tértél át a gyûjtõszenvedélyre. Voltak különbözõ motorjaid. Ma is rendelkezel fegyver gyûjteménnyel. A motorsportban versenyeztél, vagy csak gyûjtõ vagy?
– Nem versenyeztem. Ma is van öt antik motorom, s ezekkel közlekedem. Korábban volt BMW oldalkocsis 750-es, rövid ideig egy sivatagi 12 hengeres zündapom. Volt olyan idõszak, amikor 18 különbözõ motor állt a ház elõtt.
– A fegyvergyûjteményedben mi volt a legértékesebb darab?
– Nehéz volna erre kitérni. Volt egy teljes szamuráj páncélzat, zománc pajzzsal, elefántcsontnyelû, faragott szamuráj kardok. Egyedül vasálarc nem volt hozzá. A japánoknál nem sisakrostélyok védték az arcot, hanem rettentõ grimasszal ellátott vasálarc.
– A legértékesebb darabom egy velencei dózsénak (vezérnek) a tiszta vésett mellvédje, bevésve a dózse arcképével.
– Az említettek megszerzéséhez óriási kapcsolatok kellettek. Fogyott a gyûjteményed, vele párhuzamosan a kapcsolataid is?
– Igen. Az elsõ házasságom holtpontra futott. Sokszor költöztem, kisebb lett a lakás. A gyûjteményemhez nyúltam. Csavargásaimat is finanszírozni kellett. Igyekeztem szerényen, de jól élni.
– Honnan a fegyver szereteted?
– Õsi dolog. Én katona családból származom. A felmenõim mind katonák voltak. Ez valahogy rám ragadt.
– 1960-ban, elég fiatalon, kezdtem el vadászni. Szép területünk volt sok vaddal, ami létezett az országban, még vaddisznó is. Egyiknek a bõre a falon díszeleg. A vadászatot most hagytam abba. “Átigazoltam” Fábiánsebestyénbe, ahol a társaság tiszteletbeli tagja vagyok.
– A képeid között láthatunk-e majd olyan festményt is, ami az ökölvívásról szól, vagy bármely küzdõsportot dolgozza fel?
– Rettentõ nehéz volna válaszolni. Az élet a legnagyobb küzdõsport, amiben az emberek részt vesznek…
– Témaköröm általában a Szentes környéki tájak. Mesterem, Tokácsli Lajos, aki szinte egy életen keresztül tanított engem is. Hagyományaink Kosztához fûzõdnek. Képeimen meg-megvillannak a szentesi tájakban a dolgozó emberek is, akiket nagyon szeretek.
– A festészettel kapcsolatban még annyit, a legtávolabbi pont, ahol a képeimet kiállították, Japán. A japán nagykövet látta Szegeden a Gulácsy-teremben néhány munkámat. Felkerestek, így történt…
Varga Zoltán
(Fotó: Szélpál István)