Gujdár Sándor: “… dolgoztam, ahol munkát kaptam.” – írta 1990-ben Szentesrõl vallva. Tevékeny ember volt már a harmincas években. Pólya Sándor és Kenyeres László kereskedõknél embert próbáló munkát végzett…  Háti kasban, kerékpárja csomagtartóján hordta a nehéz áruféleségeket a kiskereskedõk boltjaiba.

A levente szervezetben – tizenkét éves kortól – a katonai szolgálat kezdetéig kötelezõ volt hetenként egyszer a foglalkozásokon részt venni. Sándort magas fiú lévén, a szakasz elejére sorolták. A levente rézfúvós zenekarba is bekerülve viszont a hátsó sorban muzsikált. Bori Sándor kereskedõ sárga póni lova húzta a jármûvet, amire a nagy dob és a cintányér volt felszerelve. Ezeknek õ volt a mestere. Mellette Gubin József a nyakában lévõ kisdobot verte. De Sanyi, ahogyan neveztük, a Szentesi Torna Egylet futball csapatában is jelesen szerepelt… Közismert lett. Honvédtisztként a forradalom napjaiban a szentesi emberekért aggódva lépett fel, katonai vezetõvé vált. Az emberek látták, hogy a változásért dolgozik, figyelembe vették a véleményét.
Testvére, László szintén kereskedõ szakmát tanult, majd könyvelõi munkakörben dolgozott. Folytatta saját és bátyja életútjának vázolását: “1957-ben a mucsiháti, cserebökényi és kistõkei földekbõl tizenketten mezõgazdasági szövetkezetet alapítottunk, amelynek a Népszabadság nevet adtuk. Balla János volt az elnök, én fõkönyvelõ. Fodor Imre üzemegység vezetõ beosztásba került, Sándor 1958-tól vele dolgozott brigádvezetõként. 1960-ban a cserebökényi tsz-szel, 1965-ben a Termál Szövetkezettel egyesültünk.
Testvérem Tatabányán kapott bánya munkát. A három év – amit itt töltött – nagyon megviselte. Majd nyugdíjazásáig a szentesi TEFU-nál alkalmazták rakodó munkakörben. Szegedre költözve még tíz évig dolgozott a II-es kórház portásaként. 2005. április 08-án hunyt el, a szentesi temetõben a város díszpolgárának kijáró díszsírhely õrzi nyughelyét. – fejezte be emlékezését a testvére.

Sándorral 1990-ben, kórházi szolgálata idén találkoztam és beszéltem. Megviseltnek látszott ugyan, de nem panaszkodott. A munkáról álláspontja, ahogy életútja is, példa értékû. Bese László nyugdíjas honvéd alezredes, a feketekerámia jeles mestere a levente zenekarból így emlékezik rá: “Én rézfúvós voltam, Lajos testvérem a karmester. Sándorral ekkor kezdõdött a barátságunk.”

Kátai Ferenc
(Fotó: családi archívum)

Ez a bejegyzés 2007 06 29 07:09-kor készült és a következő kategóriákban található: Aktuális, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.