Háborús időkben
A harmincas évek teleit “farkasordító hidegnek” neveztük. Az évtized második felében háború jeleit tapasztaltuk. Szentes Nagyhegy családi házainak kis ablakain petróleumlámpák fénye szûrõdött ki, anyák, leányok meleg ruhákat készítettek szeretteiknek.
Édesanyám a nõvérem férjének, Szabics András huszár szanitéz-nek. Nagynéném Kun Sándorné, Ferenc és Imre fiának. Juhok gyapjúját mosták, kártolták, kötötték zokniknak, mellénynek, érmelegítõnek sálaknak, kesztyûknek. Nekik Gomel, Don térségében a hideg elviselhetõbb volt. Õket vártuk haza, és leveleiket a tábori postából.
Kun Imre “oda maradt”, hõsi halottként. Ferenc fogoly lett, úgyszintén Szabics András is. Reménykedtünk, hogy szeretteink haza jönnek.
Prof. dr. Udvardi László a nyolcvanas években rendelõjében emlékezett a II. világháborúról: “A második Magyar Hadsereg száznegyven fõt meghaladó orvos asszisztens együttesének fõorvosa voltam. Sebesülteket, betegeket elláttuk, nemzeti hovatartozásuktól függetlenül. Drezdában éltem túl a szõnyegbombázásokat.”
A háború után dr Berényi Imre honvéd orvostársával Szentesen gyógyítottak. Szerencsénkre…
Kátai Ferenc