Sosem akart rosszat, mégis megosztott – Elment a drámaíró
A februári igazi tél után reménykedhetünk, valójában megérkezik a tavasz a meteorológiai tavasz kezdete, március 21. elõtt. Nem mindenki örült a vastag fehér takarónak, ami borította az utcákat, tereket, háztetõket, de akik élvezték, azok nagyon. Nem vagyunk egyformák, ízlésünk különbözik az élet minden területén, s így kerek a világ.
Különbözõ vélemények vannak és voltak a nem rég más dimenzióba költözött drámaíróról, politikusról Csurka Istvánról is. Ember volt, így voltak szeretett és kevésbé szeretett tulajdonságai. Érdemeit el kell ismerni, mert nem akart rosszat, nekünk egyszerû embereknek sem. Érdekelte és foglalkoztatta a magyar nép sorsa, aggódott csúszása, hanyatlása miatt. Tragédiát elõre látott, s ez félelmetes, mert érzései, félelmei, amiket ki is mondott, nagy részben beigazolódtak.
Budapesten született, itt szerzett dramaturg diplomát. Kistarcsai internálása után szabadfoglalkozású íróként dolgozott, tárcaíró lett a Magyar Nemzetnél. 1986 után a Hitel folyóirat fõszerkesztõje két évig, majd a Magyar Fórum tulajdonosa, a szerkesztõbizottság elnöke, haláláig. Pártot alapított, aminek vezetõje volt, és a Magyar Élet és Igazság Párt országgyûlési képviselõje a nagy változás után.
Nekem szerencsém volt, gimnáziumi magyar tanárom – Tóth Ernõ, felismerve Csurka István irodalmi jelentõségét, beszélt drámáiról, figyelmünket ráirányítva. Nagyon jól tette, köszönet érte ma is.
Csurka István Kétszer kapott József Attila díjat, 1969 és 80-ban, mellette a színház kritikusok díját is megkapta. Külföldön is elismerték, 1970-ben a The Toronto Star a legjelentõsebb és legjellegzetesebb írójának találta.
Drámáit olvasva történelem órán érezhetjük magunkat. A szatíra és az irónia eszközeinek, segítségével ábrázolja a társadalom pusztulását. Az emberi gyengeségek kipellengérezése mellett a Kádár rendszer kritikáját is felismerhetjük.
Bocskai kabátja nagy feltûnést keltett, pedig nem ezért vette fel, meggyõzõdésbõl, szilárd hit alapján, magyarság szeretetbõl, mert magyar volt, egészen haláláig, és erre büszke. Még akkor is, amikor az õt bántani akarók sok félét mondtak rá, hiszen mindennek két oldala van. Olyan ember volt, akit vagy nagyon szerettek, vagy nagyon nem szerettek. De lássa meg benne mindenki a jót, mert lámpásként, fényt akart szétszórni hazánkban. Eddig be nem mutatott drámájában – Hatodik koporsó – trianoni témával foglalkozik, az írószövetségek harca mellett megjelenik egy kép az értelmiség mai állapotáról. Utolsó drámájának bemutatóját sajnos nem élhette meg, ami várhatóan még ebben az évben lesz. Föntrõl, a szivárványon ülve biztosan nézi, hamiskásan mosolyogva, ahogy tette ezt sokszor.
Januárban kórházból utazott Szegedre, ahol nagy betegen is hazánkért aggódott, s beszélt egy soha nem látott agresszióról, ami fenyegeti az országot, s féltette az idegenektõl életének utolsó percében is. Elment, de szelleme itt maradt, maradjon is sokáig, nem akart rosszat sem embereknek, sem az országnak.
Közeledik a tavasz, a megújulás. Elfelejtjük a hideget, s talán felolvad a szívünkben lévõ jég, szebbnek látjuk az életet, jobbnak az embereket.
füredi zsuzsa