A vízről
Négy asszony véleményét hallgattam, amikor az alábbiak elevenedtek fel bennem:
A Nagyhegy területén a lakóépületek, kunyhók közelében ásott kutak voltak. A harmincas években a Hegyközség Szövetség a földutak mellé kutakat ásatott. Innen is lehetett jó ivóvizet meríteni. Korsóval jártunk vízért, “amíg az el nem tört”. A vizet cserépedényekben hidegen tartottuk.
Édesanyáink vizesruhával borogatták fájó fejüket, nyakukat, végtagjaikat. Jól esõ volt, gyógyított.
Az ötvenes években már tudósok figyelmeztettek a vízzel való takarékosságra, és a szûkölködõ emberek vízzel történõ ellátására. Az “Élet és Tudomány” tanulmányában olvastam a hatvanas években: “Déli-sarkkör jéghegyeibõl lehetne az Atlanti óceánon elvontatni, megjegyezték: jelentõs részük elolvadna. A sótalanítás viszont költséges.”
Izraelben csepegtetõ – takarékos – módszerrel termelnek. A szentesi Kórház területén a Kurca partjára – a híd mellé – leágazó utat építettek: vízszállító jármûvek részére… Közterületek öntözésére, locsolására lehet igénybe venni.
Ma az orvosok azt mondják hogy két-három liter közötti napi vízfogyasztás javasolt minden embernek. Ha nem takarékoskodunk, vajon marad az utódainknak is friss tiszta ivóvize?
Kátai Ferenc