Nincs lift a festészetben…
… fogalmaz K. Szabóné Licsicsányi Rózsa a minapi beszélgetésünk alkalmával. A napokban még láthatta a szépre fogékony közönség festményeit a Városi Könyvtárban, de õ már elõre gondolkodik, a jövõ kiállítási anyagát tervezi.
Rózsa asszony 1960-ban jegyezte el magát a képzõmûvészettel, ám igazán a nyugdíjas éveit kihasználva az utóbbi két évtizedben merült el benne. S most már lépcsõrõl-lépcsõre, autodidakta módon, önmagát fejlesztve halad elõre az egyre szebb, egyre gyönyörködtetõbb alkotások megvalósításával.
– Célom, valóban az, hogy átadjam az örök természet csodálatos harmóniáját, a képeimmel az otthonokba varázsoljam a nyugalmat, mert azt vallom, a technika a festészet nyelvtana. Azért fontosak a színek, hogy segítségükkel lefordítsam a természetet az ecset nyelvére.
– Hetente mennyi idõt fordít a festészetre? – kérdezzük.
– Hajt az alkotói szellem folyamatosan. Inkább úgy mondanám, hogy naponta legalább három órát töltök a vászon elõtt. Idõigényes elfoglaltság, mire egy kép elkészül. Rögtönzött vázlat alapján dolgozom, sosem fotó alapján. Annyiszor nézem meg újra és újra az eredeti helyszínt, ahányszor csak szükséges, hogy minél reálisabban vissza tudjam adni a táj természetes színvilágát, és bele tudjam foglalni azt a mondanivalót is, amit a látvány vált ki belõlem.
– Ezekben a napokban melyik képén dolgozik?
– Az utolsó simításokat végeztem el éppen a “Jegenyesor” c. képemen. De már kezdem is a következõt, amelyen egy tanya látható, felhõs háttérrel, valamint a felszántott földdel.
Példa értékû kitartásához jó egészséget és sok-sok meghatározó élményt kívánok. – búcsúztam el.
Ahogy virágnak a napfény, alkotó embernek olyan simogató az elismerõ szó. Rózsa asszonynak is erõt ad, hogy mostanában gondoskodó figyelem övezte az alkotásait. Legyen így ezután is, tevékenységét figyelemmel kísérjük.
Dömsödi Teréz