A kuvasz nemzeti kincsünk – Az őrző
Sokan tartanak sok fajta kutyát. Van, aki a divatot követi, míg mások a kicsi-, vagy a nagytestû kutyákhoz ragaszkodnak. Ám egyre többen látják be azt is, hogy a magyar ember mellé mégis az õsi magyar kutyafajták illenek a legjobban.
A történet 2000-ben kezdõdött, amikor az elsõ kuvasz a családunkhoz került. Ám késõbb meg kellett válni tõle, és nem gondoltuk, hogy valaha ez az õsi, a magyar nemzeti örökségünk részét képezõ fajta valaha is az életünk része lesz újra. Nagyon hiányzott, mert az õs erejével, amit hordoz, szinte feltölti a gazdáját. Aztán tavaly mégis megajándékoztuk magunkat egy párral, újra itt van az udvarunkban az õrzõ, hogy megszépítse az életünket.
Ez a gyönyörû, tiszta tekintetû, félelmet nem ismerõ fajta mára a kihalás szélére jutott, pedig mint pásztorkutya, a háború elõtt nagyon jó szolgálatot tett. Aztán jöttek az idegen csapatok, s mivel ezek a kutyák az életük árán is megvédik gazdájuk birtokát, gazdaságát, sokat lelõttek közülük. Innentõl kezdve az õrzõ már nem volt népszerû fajta. Sokan azért féltek tõlük, mert úgy tartották: öreg korukra a kuvaszok megvadulnak, veszélyesek lesznek, ezért érdemesebb kerülni a tartásukat.
Fel kell azonban ismernünk, hogy ez a pásztorkutya fajta hozzánk tartozik. Amióta újra éledt tõlük az udvarunk, az életünk is nyugodtabb lett. Tudjuk, hogy számíthatunk rájuk, hisz õk is számítanak ránk. Kikönyörgik a szeretetet, és végtelen hûségükkel honorálják azt. Fantasztikus érzés a nagy fehérek gazdájának lenni. Már nem adnánk oda semmiért ezt az érzést, mert tudjuk, hogy megvéd, hogy méltóságát nem lehet megtörni, mert dicsõséget hoznak a versenyeken, mert tekintélyt parancsolnak. “Állj a határnál, híven, régi jel-kép/ igaztalan világban az igaz,/ tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre, FAJTÁM ÕRZÕJE, BÖLCS, MAGYAR KUVASZ” (Kosztolányi Dezsõ: Hattyú kutyám).
Ha választanak, merjék nyugodtan ezt a fajtát választani, nem fogják megbánni. Mentsük a kuvaszt!
Szerzõ neve a
szerkesztõségben