Az emberek jelentõs része munkalehetõség hiányában nem volt jogosult az Országos Társadalombiztosító ingyenes gyógykezeléseire. Ha családok tagjai “ne adj Isten” betegek lettek, a városházán kiállított szegénységi bizonyítvánnyal gyógyulhattak az orvosnál.

Engem is a harmincas években dr. Dózsa Károly gyermekorvos Farkas M. utca 6. sz. rendelõjében gyógykezelt. Késõbb dr. Eszes István Rákóczi F. u. 50. alatti otthonában, a rendelõjében látott el. Dr. Rózsavölgyi József fõorvos a kórházban mûtött mandulával. Lényegében a betegeket gyógyították.
Szabó János cipészmester gyermekkorára emlékezik: “emberséges földbirtokos tanyájában laktunk… Dr. Péter Pál tisztifõorvos családunkat ismerte. Ezen az alapon felírta a gyógyszereket, olykor pénzt is adott a kiváltáshoz.”
Napjainkban “tajkártyával, orvosi beutalóval” állunk sorba szakorvosi vizsgálat beütemezésére. Középkorú aszszony harminc napot meghaladó idõpontra lett elõjegyezve. Megjegezte, halkan: “Istenem, érjem meg!” Szívbõl kívánom neki. Nem azonos vizsgálatra, de nekem a negyvenkilencedik napra lett hely. Hátha élek még addig…
Az emberek megviseltek. A túlterhelt orvosokhoz szükségtelenül kevesen fordulnak… A gyógyítást reformálók még nem voltak betegek? Nyilván, mivel másképpen látják a rendelõk életképeit. Személyesen – több napon át – meggyõzõdhetnének…
Az orvosi munkát, betegek helyzetét dokumentálni tudom az alábbiakkal: A szegedi Ortopéd Klinika ambulanciáján nyolc órakor nyilvántartásba vettek és fél hatkor kerültem be a rendelõbe. Dr. Greska Ferenc orvosra még várt néhány beteg. Jó, hogy vittem magammal ebédet és rejtvényújságot.

Kátai Ferenc

Ez a bejegyzés 2007 02 03 20:06-kor készült és a következő kategóriákban található: Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.