Egy este, amikor az unalmas tévéműsor nem nyújtott elegendő szórakozást, kikapcsoltam a készüléket és a családomhoz fordultam.
– Szeretnétek hallani egy történetet?

– Miről? – érdeklődött Emma, akkor lehetett tizenhárom éves.
– Apáról és rólam.
– Igen. Ádám odaült az ölembe, Emma pedig az apukája mellé. Omár szemei ijedtséget tükröztek, nem beszéltük meg előre, de egyből sejtette, miről lesz szó. Szerette volna, ha később kerül erre sor, ha a gyerekek már idősebbek. Én úgy éreztem, az volt a megfelelő időpont.
Visszamentem a múltba, hosszú-hosszú évek távlatába.
– Tíz éve, – kezdtem – amikor még főiskolába jártam, a tanulás mellett egy kis kávézóban is dolgoztam. Kellett a pénz a lakbérre, könyvekre, és nem akartam ezzel a nagyiékat terhelni. Az iskolában szorgalmas voltam, a munkámat becsületesen végeztem. Szépen zajlott az életem, minden a megszokott rendben és kerékvágásban, mígnem az egyik nap a sok törzsvendég mellett egy jóképű idegen fiút pillanatottam meg. Láttam rajta, hogy külföldi, hiszen a bőre sötét, a haja pedig koromfekete volt. Kissé kócos fürtjei csak úgy meredeztek az ég felé.
– Ő apa volt? Bólintottam.
– Leült egy asztalhoz, én meg odamentem és megkérdeztem, mit hozhatok. Szegény, elpirult, teljesen zavarba jött. Fura kiejtéssel, de meglepően jó magyartudással egy kávét rendelt. Sose láttam előtte senkit, aki ennyi ideig ivott volna egy kávét. Egész záróráig időzött vele, mint akinek jobb dolga sincs a fagyos ital szürcsölgetésénél.
A pultos kiterelgette az ajtón, lezártuk a kasszát, felsöpörtem, átöltöztem. Belebújtam a hosszú bélelt kabátomba. Nagyon hideg ősz volt akkor.
Apátok kint várt engem. Ácsorgott a lámpa fényében és majd’ odafagyott. Odaléptem hozzá. Megijesztettem.  "Ó, nem vettem észre!"- mókás kiejtése volt. ‘Vár valakit?"

– "Önt." – már ő is mosolygott. Ettől a mosolytól az egész arca megváltozott, sokkal szebb lett, mint amilyennek addig találtam.
Elsétáltunk egy közeli vendéglőbe, ami még két órán keresztül nyitva volt. Egész este beszélgettünk, megtudtam tőle, hogy arab, Szaúd-Arábiából, egészen pontosan Medinából jött Magyarországra tanulni, és hogy gyermekorvos szeretne lenni.
Én is meséltem neki magamról, válaszolgattam a kérdéseire. Jól szórakoztunk, közben teljesen belészerettem. Mikor először megpillantottam, már akkor éreztem, hogy nem ez lesz az egyetlen találkozásunk, nekünk össze fog forrni az életünk.
– Megegyeztünk, hogy másnap ismét találkozunk. Aztán megint és megint. Végül már el sem szakadtunk egymástól egy percre sem, csak amíg iskolában voltunk. Oda is költöztött hozzám. Csodálatos életünk volt, örültünk, hogy együtt lehetünk.
Egyszer csak csengett a telefon. Omár vette fel. Nagyi telefonált és azt üzente, másnap meglátogatnak minket. Be akartam mutatni nekik az új barátomat, de féltem a reakciójuktól. Szeretem a szüleimet, de tudtam, hogy Omár igen komoly ellenszenvet válthat ki belőlük. Egész este nem aludtam, rettegtem a holnaptól. Ha egy percre lehunytam a szemem, egyből szüleim dühös pillantását láttam magam előtt.
– Szegény apukátokat az őrületbe kergettem, – mosolyt küldtem férjem felé, mire ő helyeslően pislogott.

Alaptalan volt a félelmem. Anya, vagyis a nagyitok egyből megkedvelte Omárt. Apa először távolságtartó volt, de egy-két óra múlva ő is jókat derült a viccein. A nap végén, amikor anyáék egyre sűrűbben mondogatták, hogy ideje már indulni, Omár megkérte őket, hogy maradjanak még egy kicsit. Beszaladt a hálószobába, s amikor visszatért, apa fülébe sustorgott valamit. Anyával kíváncsiak voltunk, mire modhatta azt apa, hogy: "Igen".
Nem kellett sokáig várnom. Omár elém lépett, letérdelt, és a kezében egy dobozkát tartott, benne a világ legszebb gyűrűjével. "Leszel a feleségem?" – kérdezte. Válaszképp a nyakába ugrottam.
Apa leszaladt egy üveg finom pezsgőért, hogy méltó módon ünnepeljük meg az eseményt: "Elvégre nem minden nap kérik meg az ember egyetlen lányának a kezét."
Ez volt életem egyik legszebb napja. Persze, a ti születésetek is ide tartozik, azokat se fogom elfelejteni soha. Csodálatos volt világra hozni titeket.
Akkor nem is gondoltam, hogy a legjobbhoz milyen közel áll a legborzasztóbb pillanat. Az eljegyzés magával hozta az após és anyós megismerésének kötelességét, ezért a nyári szünetben Szaúd-Arábiába utaztunk. Nagyon izgalmas volt számomra. Még sosem repültem, és ennyire messze sem jártam még Magyarországtól. Megpróbáltam kalandnak felfogni, de éreztem, hogy itt sokkal komolyabb dologról van szó. Az első találkozás meg fogja határozni a viszonyomat az új családommal. Mindennek jól kell alakulnia.

Délután érkeztünk meg Medinába. Kivettünk egy szobát az egyik szállodában, s mivel a gépünk egy órát késett, így ki se pakoltunk, csak letusoltunk és átöltöztünk, már indulhattunk is a vacsorára. Már az előjelek is rosszak voltak. Azzal a borzalmas este kezdetét vette. Mire odaértünk, a család már megvacsorázott. Először csak Omár ment be "’előkészíteni a terepet", én addig kint várakoztam. A hangokból azt szűrtem le, hogy mindenki megörült a rég nem látott fiúnak. Az asszonyok pityeregtek, a férfiak barátságosan veregették a hátát, faggatták. Omár mesélni kezdett, sajnos arabul folyt a társalgás, így nem értettem semmit. Egyszerre csend lett. Omár kijött értem, és kézen fogva vezetett be a tágas terembe.
Egy asztal körül idősebb, fiatalabb férfiak álltak, kicsit távolabb tőlük pedig a nők. Őket nem birtam megnézni, vagy meghatározni, száliba voltak burkolózva. A jelenlétem sokkolta őket, az asszonyok levegőért kapkodtak, Omár apukájának arca pedig vörös lett a méregtől. Sajnos, akkoriban szőke volt a hajam, így még kirívóbb egyéniségnek tűntem közöttük. 
Omár próbált továbbra is lelkes lenni, de ő is érezte a hamarosan elpattanó feszültséget. Nagyapátok, Omár apukája egy ideig szótlanul nézett, majd mikor beleunt látványomba, és Omár magyarázkodásába, sóhajtott egyet, és megkérdezte: "Egy európai nő? Na talarodjatok innen!" 
Omár tüzes szemmel nézett apjára, ő pedig állta azt. Kivert a víz attól a tekintettől, nem szeretném, ha valaki valaha is így nézne rám. Omár megragadott és elviharzott a szülői házból. A szállodában hozzá se lehetett szólni. Másnap haza akart menni, de én nem engedtem, valamiért úgy éreztem, maradnunk kell még. Két nap múlva Omár anyja felhívott minket. Azt mondta, a férje beszélni szeretne Omárral. Másnapra beszélték meg a találkozót.

Most értem el a történet legnehezebb részéhez, amit nem tudtam, hogy meséljek el a gyerekeimnek. Omár már fel se mert nézni, rám se pillantott. Tudtam, még mindig borzasztó neki erről beszélni, és mindig is az lesz.
– Én a szállodában maradtam és idegeskedtem. Egész nap rossz előérzetem volt, Omár anyukája megint telefonált. Együtt mentünk be a kórházba.
Merénylet volt abban az utcában, ahova Omárék mentek. Ez Medina egyik legzsúfoltabb utcája, az emberek itt mindig sokan vannak és rengeteg a turista. Épp ezért választotta ezt a helyet merényletének színteréül a fantikus hívő, hogy megtisztítsa a Mohamed próféta városát a rosszhitű idegenektől. Magára erősített bombát robbantott fel, és megölt hoszonhárom embert, köztük a nagyapátokkal, aki hősként hallt meg. Azért akart találkozni apukátokkal, hogy kibéküljön vele, hogy bocsánatot kérjen a viselkedéséért, és hogy elmondja, megpróbál majd megkedvelni engem. Sajnos, erre már nem került sor. Mikor meghallotta a merénylő üvöltését, ellökte apukátokat és védelmezőül rávetette magát. Halálával is bizonyította, mennyire szerette gyermekeit a szigorú arab elvek ellenére is. Hiszem, hogy titeket is szeretett volna, félig európai vonásaitokkal együtt, még ha félt is volna kimutatni ezt az érzését.
Apukátok testvéreit is megrendítette a baleset. Szegény nagyanyátok, aki áldott jó asszony volt, belebetegedett férje elvesztésébe. Magunkkal  hoztuk Magyarországra. Teljesen maga alá roskadt, alig mozdult ki a házból, nem szerette az itteni ruhákat se, az európai szokásokkal se bírt megbarátkozni. A te eljövetelednek, kicsi Emmám, nagyon megörült, várta, hogy végre köztünk legyél, de akkor már késő volt. Pár héttel a születésed előtt halt meg.
A hallgatás után végre megszólalt Omár is:
– Megfogadtam, hogy soha nem megyek vissza oda, titeket se neveltünk az iszlám vagy a keresztény vallás szerint. Legyen csak a ti döntésetek, hogy mit választotok. Akkor ismerjétek meg a hitet, amikor már értelmezni tudjátok a tanításait. Az apám elvesztésének nem a vallásom a hibája, tudom jól, de nem is ítéli el az a gyilkolást. És itt van a hiba, a felfogásban. Ehhez kell elég bölcsnek lenni.
Emma és Ádám síri csendben hallgattak. Fojtó csend borult a szobára. A szívem a torkomban lüktetett. Láttam, hogy a szemben ülő Omár hang nélkül sír, férfiasan, arabosan. Az én szemem is megnehezült a könnyektől, majd éreztem, amint a meleg vízcsepp végigszaladt az arcomon. Emma, az érzékeny lelkű kislányunk zokogva borult apja vállára. Ádám csak ült, nézett maga elé. Tudtam, hogy sokkolta őket a történet, de biztos voltam benne, hogy tanúlsággal szolgáltam számukra.

Neller Vivien 16 éves
Csorvás – dicséret

Ez a bejegyzés 2007 01 02 10:20-kor készült és a következő kategóriákban található: Pályázatok. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.