Most Gáboron a sor, kérlelhetetlenül ideért az idõ megtenni a maga törvényét. A lesújtó hír nyomán igyekszem összerendezgetni gondolataimat.

A mérnök-muzeológus Rózsa Gábor azon túl, hogy  annyi helyi alkotónak volt barátja, menedéke, s mi szentesiek oly sok gyûjtést köszönhetünk neki, igen, lapunk indulásánál is ott volt.  Menedéket keresett maga is a szellem emberei közt, de az egyszerû szót is épp úgy értette és szerette. Szellemének szárnyalása, a lokálpatrióta értékféltõ olyan életmûvet hagy maga után, amelybõl sok évtized múltán is okulhat az okulásra éhes nemzedék.
Értette és szerette a szót, mint az önkifejezés e csodálatos módját. Egy szakadozott borítékot veszek elõ, amelyben még 2003-ban néhány versét és írását küldte el nekem, örökbe. A minden ember számára oly fontos sikerélmény keresése sír ki a sorok közül, megöntve jókora öniróniával és keserûséggel. Persze, a humora, az a fanyar, sosem hagyta el. Az megvolt az önmagára vigyázni nem tudás képességével együtt. Írt, ahogy jött, és élt, ahogy jött. Írt és elmondott számos kiállítás megnyitót, szerkesztett katalógust képzõmûvészeink, köztük a képen látható Tokácsli Lajos, a díszpolgár festõ utolsó gyûjteményes tárlatára (1997. IX. 15.). Vég nélkül lehetne sorolni, amiért kiállt és szót emelt. Küzdelme mind-mind a miénk marad. Búcsúzom önmagával Tõle olyan tisztelettel, amit tõle kaptam:
“Apám tanár volt, én egyke maradtam, így aztán volt gyerekszobám.  A kecskékkel jobb szerettem, a Domokos Rendi Nõvéreknél utáltam. Voltam biciklista, vízilabdás, figuráns, barlangász, sziklamászó, tájfutó, brácsás és kórista…” 
Rózsa Gábor (1944-2006.)      
Dömsödi Teréz

Ez a bejegyzés 2006 11 03 19:46-kor készült és a következő kategóriákban található: Merengö, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.