Egy szál õsz haj anyám hajából
A földre hullott nesztelen.
Ahogy hullott: ezüstöt lángolt
S én néztem hosszú perceken…
Úgy hullott le ez az õsz hajszál,
mint egy beszédes néma dal, –
Mióta édesanyák vannak:
Mindig õszül és hull a haj…
A Böjt elõhava üdvözli az embereket
A hideg nem szomorítja el a gyerekeket
A keménnyé fagyott folyón folyton pajkoskodnak
A jó meleg teáról a szülõk gondoskodnak.
Talán még egyszer felmászok a lõdombra,
talán még egyszer a Kántor-halomra.
Talán még egyszer gyalog megyek Csongrádra,
talán még egyszer biciklim gurul Fábiánra.
A mesében van az írva,
amit itt most láthatsz,
mesék világából te a
valóságban járhatsz.
Az idõ múlik, s Te észre sem veszed,
lassan megéred a hetvenhetet!
Miért ez évszám, miért a gond…
Te, ha az leszel, nagyon jól tudod!
Ha a költõvel együtt mondhatod,
de Te így: “hetvenhét éves lettem én,
meglepetés e költemény…”
A tenger kékjén fölszakad
Az ég, s piros ködöt
Tereget, felhõk puha dunnájára.
Olyan vagy, mint egy fa,
magadtól növekszel szívem romjain.
Nem gyûlölsz, s talán szeretsz is,
ha velem vagy, akkor boldog vagyok.
